Intro
2018. szeptember 19. írta: Heléna Barkász

Intro

Annika* mosolygott, tekintete olyan ártatlan örömmel sugárzott, ahogy csak egy gyermeké tud, aki feltétlen bizalommal néz a világra. Azt mondta, „biztosan szeret engem a Jóisten, azért nem volt olyan nehéz sorsom, mint másnak.” Figyeltem őt, állapota édes tudatlanságában, s szinte irigyeltem, amiért ebben tud hinni. Annika hivatásos teniszező volt, jó intellektussal, teljes életerővel, aki méltóságban töltötte aranyéveit, míg egy nap el nem gázolták, miközben átkelt a zebrán.  A baleset következtében sérült a téri tájékozódási képesség-, és a beszédközpont. Ennek már több éve, de nem rendeződött, hangulata teljes hirtelenséggel vált a viszonylagos örömből elsöprő haragba. A kórteremben látogattam meg, a szokásos reggeli vizit során felelt így, a "hogy van" című kérdésre. A történtek ellenére egy nagyon fitt, mosolygós, elfogadó hölgy, épp rehabilitációját tölti.

Ez az Isten, akiben ki-ki döntse el, hisz vagy sem, de azt hiszem, hogy nemigen szeret egyikünket jobban a másiknál. Talán csak másképp méri ránk a sorsunk, és mi kívülről nézve, egymáshoz hasonlítgatva döntjük el, hogy melyikünkké könnyebb. Szoktam is mondogatni a pácienseknek, hogy egyikünknek sem könnyebb vagy jobb másokénál, ez olyan, mint a tökéletesség kultusza.

Mindenki sorsának vannak „hibái”, csak azok valahogy más módon nyilatkoznak meg, mint amiket a magunkéban már olyan jól ismerünk.

Arról szól a hivatásom, hogy emberi drámák között élek. Ezeket meghallgatva igyekszem átsegíteni, kísérni, támogatni a hozzám fordulókat. De hazudnék, ha azt mondanám, eközben jómagam nem érintődöm meg. Bizony, egyes történetek saját múltam húrjait pendítik meg.

Mert ember vagyok, nem csak pszichológus, hanem valódi lélekkel bíró, sebezhető, halandó lény, aki ahogy tudta megdolgozta fájdalmait. Csak arra vágyom, hogy mint a Harry Potter könyvek merengőjébe, én is kihúzhassak emlékszálakat elmémből, s kitéve őket jobban megértsem saját sorsomat… sőt mások életét is.

A szakmámban kötelező az önismeret, tehát egy héten egyszer mi is gyónunk, vezeklünk és feloldozást várunk, ha így tetszik.  Mi is megvalljuk legmélyebb félelmeinket, titkainkat, emlékeinket. Egy ilyen alkalommal, épp életem egy anekdotájává szelídült, fájó emlékét meséltem, amikor azt mondta a pszichoterapeutám; „miért nem írja le ezeket történetként? Ami magában megfogalmazódik, mi lenne, ha kitenné?” Így született ennek a blognak az ötlete, az összes kétséggel, amit egy ilyen törekvés csak magában foglalhat.

A józan ész határain belül, titkaim intim rétegét nem sértve annyit osztok meg gondolataimról, munkámról, a szakmáról, ami épp elég. Nekem, hogy megkönnyebbüljek, s az olvasónak, hogy elbírja, s általa talán kicsit másképp tekintsen saját sorsa miértjeire.

*Az írásban szereplő neveket megváltoztattam, hogy a karakterek a külvilág számára ne legyenek felismerhetőek.

 1773565-640x400.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoszerpentin.blog.hu/api/trackback/id/tr8214249237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.