Miért büntetjük magunkat önként az életünkben?
2018. november 06. írta: Heléna Barkász

Miért büntetjük magunkat önként az életünkben?

Nem szeretnék az a tökéletesnek tűnő pszichológus lenni, aki látszólag a távolból, más szellemi magaslatokból figyeli páciensei szenvedéseit. Ezért úgy kezdem ezt az írást, hogy megerősítem, nekem is kijutott egy szelet ebből a problémából.

Utólag visszagondolva, megdöbbentően sok időt áldoztam arra életemből, hogy olyan tetteimen, szavaimon, kapcsolataimon rágódtam, amikor rossz döntést hozva valamit visszafordíthatatlanul elrontottam. Mennyi minden másképp történhetett volna, ha akkor ott, én megragadom a lehetőséget, és nem hagyom magam úszni az indulataimmal, hanem tudok ésszel, türelemmel jelen lenni. Milyen baráti kapcsolataim lehetnének, mennyire lennék magányos, milyen más lenne az elrendezése a fényképek szereplőinek a fiatalságomat megörökítő albumokban.

Erre gondolni borzasztó, önbüntető sóvárgás. Rá kell jönnöm, hogy valódi haladásra nem késztet, de rágódásra, kínzásra mindenképp. Bár sok tanulságot levontam abból, hogy mit és hogyan csinálhattam volna másképp, mégsem építenek ezek a gondolatok... sőt, bilincset vernek rám.

Idén januárban egy kedves kolléganőm temetésén vettem részt. A szcéna, amely a szertartás keretén belül elém tárult, végképp meggyőzött róla, hogy nincs az a búcsú, ami igazán visszaadhatná egy ember valódi lényét, jellemét, az élők sorsában hátrahagyott lábnyomát. 
Az elhunyt párja kedves történeteket szedett csokorba arról, hogy mi minden foglalkoztatta életében a távozót. Ebből kiderült, hogy rengeteg fájdalmat, gyötrelmet őrzött szívében, folyton korábbi hibáin, tettei következményein gyötrődve.

Odüsszeuszra gondoltam, aki hosszan hányódott a hazaúton, mert a tengerek istene ellene fordult. Tele volt önváddal; mi mindent kellett volna másképp csinálnia, s akkor már rég a békés, kiegyensúlyozott családi életet élvezhetné. Csakhogy ez az örökös elkalandozása a jelenből, a rágódásra fordított energia kicsit mindig elvonta a figyelmét a jelenről, s hibát hibára halmozva, benne tartotta őt szerencsétlenségében. Nem haladt előre, sem fizikai, sem lelki értelemben, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő szerette volna... s ezért folyamatosan elmarasztalta önmagát.

Szeretett kolléganőm lelke tengerén élhetett át hasonló viharokat, s a folyamatos gyötrelem megbetegítette. Tulajdonképpen önmaga ellen fordította. Ott állva, az urna mellett, arra gondoltam, milyen könnyű kimondani; hogy így kell tehát csinálni az életet, nem nézünk hátra és kész. De ha ilyen egyszerű az elmélet, mért képtelenül nehéz a gyakorlat?

Most érkeztünk el ahhoz a részhez, amikor a pszichológus szólal meg belőlem. A szorongással kapcsolatos terápiáknál tanítják, hogy az ember folyamatos rágódása egy szorongása, problémája felett, azt a tévhitet adja számára, hogy azáltal, hogy gondolkodik rajta, már kontrollja lett felette. Talán ha átgondolom többször, látensen meg is bűnhődöm, mint a görög tragédiák hősei.

Sőt, most jobb helyzetből indulok, mint amiben korábban voltam, mert azzal, hogy ismétlek egy helyzetet és közben rágódom, szorongok benne, azt a látszatot nyerem, hogy most már kontrollom van felette. Többé nem vagyok passzív báb, aki sodródik és ki van téve bármilyen hatásnak. Most már fel tudok rá készülni. Csakhogy a mások szabad akarata felett semmilyen hatalmunk nincs, maximum a saját hozzáállásunkat módosíthatjuk. De ez gyakran leragad önmagunk gyötrése szintjén.

Mi mindent csinálhattam volna másképp, hol tarthatnék most, ha akkor másképp döntök, milyen lenne az életem, ha akkor és ott, amikor lehetőségem volt rá, megragadom és jól cselekszem?
Ezek valóban fontos kérdések, és tényleg hasznos átgondolni ezeket legalább egyszer. De ha minden nap felidézem őket, akkor nem hagyom begyógyulni a sebeket, amiket okoztak. Csak bűntudatban, szégyenben, haragban tartom magam.

Miért vetjük meg rossz kedvünknek magunk az ágyat, miközben panaszkodunk, hogy nem tudunk boldogok lenni?

Az idő csak akkor tudja gyógyítani a sebeket, ha teszek bele mentális erőfeszítéseket, és megteszek mindent azért, hogy megértsem, hogy döntéseim oka akkor mi volt, és ez hogy hat környezetemre és rám. Min tudok változtatni és min lehetne? Ebből fogom látni a lehetséges utakat, ahová elindulhatok. Enélkül "az idő mindent elrendez" csupán egy üres klisé, jelentéktelen, pusztába kiáltott szó.

A múltba viszont már nem térhetek vissza, amit akkor elrontottam, meg nem másíthatom, de a jelenben megtehetek mindent, hogy kicsit elsimítsam a ráncokat, balzsamot kenjek a sebekre. S amit tudok, kötelességem is megtenni. Ha már rágódnék, hasznosan, előre nézve tegyem.

Amit még gyakran látok, hogy beleragadunk tragédiáink szerepeibe. Én bántottam meg valakit, akkor már örökre rossz maradok, vagy épp fordítva, ő az marad.  Mint Szabó Magda, Abigéljének szereplői: "nem haragszom rád, mert megbántottál, de ez azt jelenti, hogy többé nem létezel." Az üldöző és az üldözött, az áldozat és a hős, a rossz és a jó... saját életünk regényének szintén hősei.

Sokszor azt látom, hogy olyan erőszakkal ragaszkodunk személyes drámáinkhoz, hogy a feloldozás, a megdolgozása a korábbi szégyennek, haragnak, fájdalomnak olyan lenne, mintha kisemmiznénk magunkat. Elvennénk magunktól a szerepünket; én vagyok a sértett áldozat, vagy  a dühös, legálisan támadó? De emiatt nem tudjuk a jelenben reálisan értékelni, megdolgozni kapcsolatainkat, egy jobb jövő felé, mert beleragadtunk a múltba. Ezzel tartjuk fenn saját tragédiánk ördögi körét.

Miért van szükségünk a drámákra? Gondoljuk végig, hogy ez mit ad nekünk, majd pedig azt, hogy erre szükségünk van-e hosszú távon.aparencias.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoszerpentin.blog.hu/api/trackback/id/tr8814334311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.