Boldogságpszichológia, túlbonyolítás nélkül
2019. január 16. írta: Heléna Barkász

Boldogságpszichológia, túlbonyolítás nélkül

„Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak három hatvanért egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

 

moment.jpg

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit - a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”  / Márai Sándor: A boldogságról (Füveskönyv)/

Egy páciensem egyszer kerek perec kimondta, ő azért jött kezelésre, hogy megtalálja a boldogságát. Valami nagy tervre, fantasztikus lehetőségre várt az élettől, gondolván, hogy majd az felemeli és megtöri szürke hétköznapjait. De amikor jöttek szembe a jó alkalmak, ő mindet elszalasztotta, mert úgy érezte, egyik se üti meg a boldogsághoz vezető mércét. Így maradt végül egyhelyben toporzékolva, elégedetlenül. Tőle is azt kérdeztem, amit magunknak is szögezhetnénk:

Mit jelent egyáltalán a boldogság?

Beszélünk róla, keressük, tanulmányok készülnek a témáról, de mégis az az érzés marad bennünk, hogy igazán erre a kérdésre nem tud felelni senki.

 Találtam erről egy sor tudományos kutatást, mert mint mindent, ezt is magyarázni kell a felgyorsult, elidegenedett világban, ahol inkább akarunk érteni, mintsem érezni.

Ennek is van receptje, hogy elvileg mi minden kell, hogy legyen a csomagban, ami a boldogsághoz „kell”. Elvileg számítanak genetikus, idegrendszeri tényezők, korai életesemények, az anyagi helyzet, a kultúra, a munka, a szabadidő és a szociális kapcsolatok is.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja szerint, három út vezet a boldogsághoz. Az első a kellemes, hedonista élet, ez az, amire a legtöbb ember azt mondja; maga a boldogság. Ez alatt azt szoktuk érteni, amit filmvásznon sugároznak felénk; sok nevetés, miegymás. A második út az elkötelezett élet, amely során olyan élményekbe vetjük bele magunkat, amelyben tökéletesen részt veszünk. Ilyen a tánc, a könyvírás vagy a munka. A harmadik út a jelentésteli élet; amikor is az ember úgy érzi, van értelme a létének.

Az a helyzet, hogy az első út átélése genetikailag meghatározott; nem mindegy, hogy milyen géneket örököltünk szüleinktől abban a tekintetben, hogy mennyire vagyunk képesek a pozitív érzelmek átélésére. Például maga Seligman sem volt az a "nagy röhögős" típus. De ettől még azok se keseredjenek, akik szintén hasonlóan vannak ezzel; ők is lehetnek boldogok, ha értelmes életet élnek. Ezek a dolgok ugyanis nem zárják ki egymást.

Meglepő adat, hogy hajlamunkat a pozitív érzelmek átélésére körülbelül 50 százalékban befolyásolja a genetikai meghatározottság, 10 százalék írható a körülmények számlájára, 40 százalék pedig a szándékos viselkedésünk és cselekedeteink eredménye.

A görög filozófusok és a középkor tudósai is megfogalmazták, hogy mit jelent a boldogság, vagy hogyan lehet elérni. Arisztippusz például azt mondta; az élet célja az átélt gyönyörök (hedone) maximalizálása.

A 16. századi angol filozófus, Thomas Hobbes kijelentette, hogy a boldogság vágyaink sikeres beteljesüléséből áll. Azonban a sokat emlegetett

Arisztotelész szerint a hedonikus boldogság az embert vágyai rabszolgájává teszi.

Tehát itt a pont. Kergetjük az álmainkat, s mint ahogy Márai mondta, közben elfelejtünk az apró dolgoknak örülni, időközben boldognak lenni. Nem; majd ha beteljesül a cél, a nagy elképzelés, ami nekünk maga a boldogság. Majd akkor. Addig semmi nem számít, mert nem tökéletes. Van akinek a boldogság kulcsa a gazdagság, van akinek egy nagy ház kell, közben nem árt egy tökéletes férj/ feleség, egy magasba szárnyaló karrier, a gyerekünk kifogástalan egészsége, kinézete és iskolai teljesítménye, a sok barát, a népszerűség, a szépség. Nem vesszük észre, hogy ezek arc nélküli, halvány, felismerhetetlen ideálok, amikre nincs garancia. Rosszul hangzik, de ez a helyzet. Ha megkérdeznénk szüleinket, nekik minden úgy alakult-e az életükben, ahogy azt előre elképzelték, valószínűleg nemleges választ kapnánk. „Mert az élet olyan, mint egy doboz bonbon; nem tudhatod, mit veszel ki belőle." /Forrest Gump/ Mindig van B terv, mindig van rá esély, hogy valami közbejön. Ilyen az élet. Ezért kell a boldogságot nem egy távoli időponthoz kötni, hanem az út során megélni.

Mégis, mit tehetünk kedélyünk emelése érdekében? Aki tudatosan akar előidézni magának eufórikus hangulatot, annak nem kell feltétlenül alkohol, lottó ötös, vagy hasonló.

Bizonyított tény, hogy az aktív tevékenységben rejlik a jelenség kulcsa. Ilyen például a testmozgás, de akár az önkéntes, segítő magatartás is.

Ez amolyan evolúciósan megalapozott dolog; hiszen a Homo Sapiens is társas lény volt, aktívan, közösségben élt, s a genetika állománya ilyen körülmények között alakult ki, amit aztán továbbörökített az emberiségnek.

Dr. Szondy Máté szerint, ha valaki boldog akar lenni, jobban teszi, ha anyagi javak helyett, élményekre költi a pénzét, mert alapvetően úgy vagyunk összerakva, hogy tárgyainkat hajlamosak vagyunk összehasonlítani mások tárgyaival, s mivel mindig lesz valaki, akinek jobb autója, márkásabb ruhája, nagyobb háza van, ez alapvetően lelombozza a hangulatunkat. Az élményeket viszont nem lehet összehasonlítani másokéval. Ha voltam egy kiránduláson, amin jól éreztem magam, az élmény az enyém marad. Továbbá a tárgyakhoz könnyű hozzászokni, de az élményekhez már jóval nehezebb. Például, ha veszünk egy új telefont, ennek ténye már egy hét után sokkal kevesebb pozitív érzéssel tölt el. De így kezdődik az ördögi kör; megvesszük a modernebbet és könnyen hozzászokunk.  Aztán arra gondolunk, hogy ez csak egy tévé, de mennyivel jobb lenne, ha házimozi lenne, s egy idő után már egyre nagyobb tárgyaktól reméljük a nagy boldogságot.

Középiskolai olvasmányaink egyike volt Voltaire: Candide vagy az optimizmus című könyve. Nem volt éppen szokványos történet, a főhősök minduntalan keresték a boldogságot, és egy tökéletlen világban győzködték magukat, hogy minden a lehető legjobban történik ebben a legeslegjobb világban. Persze az egész történet arról szólt, hogy koránt sem olyan jó itt élni, mint ahogy azt filozofálták, millió módon keresztezte útjukat valami akadály. El kellett jutni a történet végéhez, amikor egy öreg török kertész mondta ki a valódi igazságot. Az élet értelme, öröme nem más, mint művelni kertjeinket, s közben örülni a sikereknek, learatni menet közben az elért eredményeket. Ez a fokozatosság, az apró örömök, remények, sikerek felismerésének képessége az, ami a legtöbbünkből hiányzik, s ami olyan nagyon boldogtalanná tehet bennünket. A mindent vagy semmit világába nevelődünk bele, ahol azonnal akarjuk a javakat, s ha nem kapjuk meg úgy, ahogy elképzeltük, akkor szinte értéktelenné válik minden. Így semmizzük ki magunkat igazán, mert aki csak a feketét vagy a fehéret képes látni, nem veszi észre azt a rengeteg más árnyalatot a köztes, szürke zónában, ami egyébként ott van, és részörömöket adhatna.

S ami ezen felül fontos, hogy mindig szubjektív a boldogság. Nekem mást jelent, mint a másiknak, ő lehet kinevetne érte és nem értené, hogy az a valami engem miért tölt el örömmel. Nincs egyezményes recept rá, hogy mit nevezünk boldogságnak; nem erőltetheted rám a te cipődet, mert lehet, hogy az én lábamat nyomni fogja; és ez oda-vissza igaz. A külső nyomást, a mesterséges megfelelést kellene elfeledni, s talán olyan dolgokban is meglelnénk a derű esszenciáját, amikre még nem is gondoltunk.

Utolsó idézet ami találó lehet, Weöres Sándor tollából származik; „a boldogság útszéli szemét, szedhet eleget ki lenyújtja kezét; az érlelő kínt meg kell érdemelni.” A nagyon rossz dolgok, amik érnek minket, egyedi eseményekhez köthetők. Ehhez képest, a boldogságért bármikor nyúlhatunk. A mi döntésünktől múlik, hogy egy adott pillanatot jónak akarunk-e értelmezni.

Tehát mindezeket összefoglalva, azt mondhatjuk, a boldogságot nem kell kerethez, határokhoz, tárgyakhoz kötni. Örülni kell a mindennapok apróságainak is, mert ha csak egy távoli célnak élünk, azzal üressé, lapossá tesszük életünket.

Ezért ne akarjunk mesterséges magyarázatot adni a boldogságra, pusztán adjunk esélyt magunknak az átélésére.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoszerpentin.blog.hu/api/trackback/id/tr6214565988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.