Minden idők egyik legerősebb, tartalmilag felkavaró sorozata Gillinan Flynn, a „Holtodiglan” szerzőjének tizenhárom évvel ezelőtt megjelent regénye alapján készült. Bár a rendező képi- és zenei hatásokkal egyaránt sikeresen átadta a főszereplő, Camille Preaker mentális- és lelki állapotának érzeteit, mégsem tudtam befejezett kirakóként értelmezni a látottakat. Sok miért maradt bennem, a sztori helyenként lyukasnak hatott, egyes képkocka csak utalás volt valami mélyebb dologra, ami sötétebb titkot feltételez. Ezért elolvastam a történet alapjául szolgáló könyvet, hogy választ kapjak kérdéseimre, s közben próbáltam kicsit szakmai szemmel, pszichológusként értelmezni az információkat. Csak azok olvassák tovább ezt a cikket, akik már látták a sorozatot, mert a kiegészítő adatok elvehetnek élményeikből. A tévéfilm sikere ugyanis azokban az értelmezhetetlen, szorongáskeltő rezdülésekben rejlik, amiket a nézők lelkében kelt.
Camille Preaker, a főszereplőnő körülbelül 33 éves lehet, újságíróként dolgozik egy kevésbé felkapott lapnál. Főnöke, Curry, aki egyben barát és apafigura is, megbízza a szülővárosában történt kettős gyerekgyilkosság felderítésével. Wind Gap egy viktoriánus kisváros, alig kétezer főt kitevő lakossággal, nagy gazdasági elmaradottsággal. Az egyetlen gazdasági forrás a sertésfeldolgozó telep, ahol az ott élők többsége dolgozik. Camille évekkel ezelőtt kitört onnan, egyetemi tanulmányai után egy Chicago-i lapnál kapott munkát, de önmagát középszerű újságíróként észleli. A megbízás kizárólag két okból elutasíthatatlan; egyrészt mert kiugrási lehetőséget ígér, hogy ő egykori Wind Gap-i lakosként több kulisszatitokba láthat bele, így kerekebb, pikánsabb cikket írhat egy kívülállónál. Másrészt főnöke, egyben jóbarát is, akinek nem lehet nemet mondani. Camille-t kezdettől nagyon egyedül érezzük; az a fantáziám, hogy félhetett egy fontos kapcsolat elvesztésétől, ha erre nemet mond. Ez az első olyan viselkedési mintája a történetben, amiből kiderül, hogy mások jóindulatának, elfogadásának elnyerése érdekében olyan dolgokba is belemegy, amik számára kellemetlenek.
Mint kiderül a könyvből, néhány hónappal korábban Camille három hónapos pszichiátriai kezelésen vett részt, melyet kifezetten olyan betegeknek – főként nőknek – szerveznek, akik vagdossák magukat. Ebből már sejthető szakmai szemmel, hogy borderline személyiségzavarban szenvedhet. Fél éve tartó absztinenciája szintén a kezelés járulékos haszna. Azonban amint megérkezik Wind Gap fojtogató légkörébe, emlékei, fájdalmas gyermekkorából származó érzései azonnal elöntik, ami miatt azonnal inni kezd. Folyamatosan alkoholizál és ittasan vezet, miközben a nyomozás részleteit követi. A bódító zene, a szürkés-barnás sorozati képvilág talán ezt a mentális állapotot akarja megjeleníteni. Mivel a nyomozás alatt önmaga szükségleteinek ellátásra nem kap elegendő pénzt a szerkesztőségtől, ezért arra kényszerül, hogy egykori szülőházában szálljon meg.
A házuk olyan, mind egy kastély, bármilyen elegáns, mégis taszítóan steril. Nem kelti valódi otthon látszatát, hiányzik a melegség, a lakók is, mintha csak a látszatnak engedve viselnék el egymást. A családi kép hideg, ordít belőle az érzelmi elhanyagolás. Camille-t az anyja úgy köszönti, mint egy idegent, akinek gondot okoz az elszállásolása. A nevelőapja Alan jellegtelen, megfoghatatlan karakter, amolyan póttárgy az anyja mellett, mint egy kellék férj, akinek semmilyen tekintélye vagy hatalma nincs a családban. Valójában az anya akarata szerint történnek a dolgok. Camille 13 éves féltestvére, Amma kettős karakter. Családi körben az anyja igényeinek megfelelően élő játékbabára hasonlít. Kislányos, infantilis megjelenése, egyrészes, gyerekes mintájú és szabású ruhái, kezelhetetlen hisztijei taszítják nővérét. Azonban a családi ház falain kívül igazi diktátor, az antiszociális kamaszok minden karakterjellemzőjét kimeríti. A könyvből sokkal jobban kirajzolódik kegyetlen, manipulatív jelleme. Uralkodni akar, teljes figyelmet követel, amennyiben valaki felett nincs hatalma, azt eltapossa. Az emberek szenvedése számára semmit sem jelent, unatkozik, ha nem árthat.
Amma neve egyébként becenév, eredetileg Amity Adora Crellin, tehát az anya nevét kapta meg, jellemében is vele azonosult. Látszólag édesen kislányos, de képtelen szeretni, csak figyelmet akar. A regényben három másik szőke kamaszlánnyal lóg együtt, akik szivacsos melltartókkal, miniszoknyával, apró topokkal érnek el koravén, nőies hatást. Amma köztük a legcsinosabb és ezt tudja is. Lenézését nyíltan érezteti a többiek felé, agressziójával megfélemlíti őket is. Ez az egyik, a hatalmát bebiztosító eszköze. Egyébként Hollywood-i fogás volt, hogy a sorozatban, a köré csoportosuló lánybandában csak ő volt szőke, így akarván éreztetni, hogy ő legvonzóbb.
Camille lelkében felszakadnak az emlékek. Ebből a sorozat nézői csak bevillanó képkockákat látnak, összefüggő történetet nem. Tizenhárom éves volt, amikor meghalt a húga, az örökké betegeskedő Marian. Részben vele azonosítja Ammát, aki bármennyire is taszító jellem, tud kislányos és szende is lenni. Ő is gyakran betegeskedik, ilyenkor Camille nehezen választja külön két húgát. Ammával ő maga is azonosul. Tékozló, bulikat hajszoló, önmagát testileg kihasználni hagyó jellemében saját tizenhárom éves önmagát látja. Rideg, szeretettelen környezetben felnőve kamaszként a fiúknak való felkínálkozásaiból remélte, hogy egy kis elfogadást kaphat. Tévesen ezzel azonosítja Amma nagylányos szexusát. Ugyanakkor a két 9 és 11 éves halott kislánnyal is képes összeolvadni, azonosulni. Az áldozatok kiközösítettek voltak, az iskolában rendszeres támadások elszenvedői, külsőleg fiúsak, nem az átlag szépkislányok sorába beilleszkedők. Nyomokban a történetből kiderül, hogy Camille is rendszeresen volt ilyen támadások áldozata; többször megerőszakolták, megalázták az iskolában.
A vagdosása talán tizenhárom éves korától kezdődött, húga halála után. Azt írja a könyv, hogy amit nem tudott elviselni belül, gondolatként, azt kívülre kellett raknia. Grafomán gyerek volt, néha minden párbeszédet leírt naplójába, amit nap közben hallott. Aztán következett a bőre vésése.
Itt behoznám a szakmai magyarázatokat. Egy nagyon mélyről jövő késztetés az, hogy kárt tegyen magában a borderline beteg. A lelki kín elviselhetetlenségét, a "rossz vagyok" érzést enyhíti a test bántása. Ilyenkor a bőrébe vonalszerűen belevág; ez az úgynevezett farcolás. A fájdalom és vér kicsordulása ellensúlyozni képes átmenetileg belső krónikus üresség érzetét. De az önsebzéstől élőnek érzi magát. Belső feszültsége pedig csökken. Tipikus a hosszú pulóver viselése, ami elrejti a hegeket, de az olyan testi régiók, amiket ritkán láthat a külvilág, szintén felületei a vagdosásnak. Ilyen lehet a comb belső fele, vagy a has. Camille egész testén szavak találhatók, melyeket egy-egy belső szorongás, gondolat, vagy egy helyzet lenyomata hívott életre. Egyes szavak bugyutának hatnak, másokban több a jelentés. „Eltűnni”, „rossz” -ezek a legerősebbek a könyv szerint, a sorozat színezte ki durva önbántássá a testén látható szavakat. De az eredeti történetben néhány szót "átírt" alakított a bőrén, hogy ne hassanak olyan polgárpukkasztónak. „Kívülre rakom, így belülről kevésbé fáj”, ez lehetett tehát bevésett szavak születésének dinamikája.
Camille-nak komolyan udvarolni kezd a könyven az egyik nyomozó, de sérüléseiből fakadóan ezzel nem tud mit kezdeni. Az önbecsülés alacsony mértéke miatt olyan kapcsolatokat kereshetett eddig, ahol újra élhette saját hamis értéktelenség tudatát. Igazi, komoly párkapcsolata nem lehetett, inkább alkalmi-, perverzióktól sem mentes, a kihasználásra épülő viszonyok. Agresszióját tehát önmaga ellen fordítja, húga halála feldolgozatlan, látszólag tökéletes anyja letiltja minden önérvényesítési kísérletét. Érezni lehet, hogy nem szeretik, semmilyen elfogadást nem kapott szüleitől eddigi életében. A könyvből kiderül, hogy a látszólag tökéletes anyja 17 évesen lett terhes vele, nem kívánt, házasságon kívül született gyerek volt. Az anyai nagyszülők viktoriánus palotájában élnek most, ahol a légtér mérgező.
A regény későbbi cselekményéből az is kiderül, hogy az elmebaj nem volt idegen a családban; Adora anyja valószínűleg beteges szociopata volt. Képtelen volt szeretetre, lányával szintén hideg és elutasító volt, erősen határsértő és kegyetlen, csak a testi betegségek ápolásában tudott kapcsolódni hozzá. Utóbbiban Adora azonosult az anyjával, ő is így kapcsolódna gyerekeihez – a betegágyi ápoláson keresztül. Camille nem engedi anyjának, hogy ráerőltesse a beteg kislány szerepét, részben ezért is távolodik el tőle az anyja. De alapból elutasítja, „fattyú” szerepéből fakadóan is.Tehát semmiféle szeretetet, odafordulást nem kapott a fontos kötődési személyektől, az anyjának teher volt, érzelmileg bántotta, bűntudatkeltően viselkedett vele. Semmilyen más kötődési személy nem volt, aki ellensúlyozhatta volna ezt a szeretetlen légkört. Önbecsülése ezek miatt rendkívül alacsony, emiatt is engedte magát kihasználni a fiúk által; mintha az elfogadás elnyerésének egy mellékútját választotta volna. Önmagát is bántotta és másoknak is engedte ezt, nem volt határ.
A nyomozás közben Camille észreveszi, hogy az anyja és a halott kislányok között kapcsolat van; sokáig őt azonosítja a gyilkos szerepében. Nem tud objektív maradni, mivel saját érzelmei, felkavaró emlékei elfedik előle a valóság pontos észlelését, és közben maguk alá temetik. A teljes idegösszeomlás szélére sodródik.
Itt következik a cikk spoiler része, ami miatt érdemes csak a sorozat megnézése után elolvasni. A stáblista képkockáiból derül ki, hogy a valódi gyilkos Amma volt. Nem tudta elviselni, hogy az anyja elkezdett törődni ezekkel a nem jó tanuló, fiús kislányokkal. Képtelen volt osztozni a figyelmen, idegesítette, hogy egyre többet jöttek át hozzájuk a lányok. Eleinte mindkettővel barátkozott, együtt állatokat kínoztak, de aztán eltávolodtak egymástól, ahogy észrevette, hogy elveszik tőle anyja abszolút figyelmét. Az ő ötlete volt, hogy öljék meg a lányokat, ő fojtotta meg őket ruhaszárító kötéllel, tejfogaikat könnyedén eltávolította egy fogóval. A barátnői bűntársak voltak, akik a lányok lefogásában és a hullák szállításában segédkeztek. A fogak két funkcióval bírtak; az áldozatok harapósak voltak életükben, az egyik meg is harapta Ammát az életéért való küzdelem során. A fogak kihúzása tehát egyrészt az abszolút dominancia eszköze volt; prezentálta a gyilkos hatalmát. Ezzel "lefegyverezte" ellenfeleit. Másrészt szükség volt rájuk Amma babaházához, ahol mindennek precízen tökéletesnek kellett lennie. A családi ház kicsinyített mása volt, ahol az anyja szobájának elefántcsont padlóját ezekből a sterilre fertőtlenített fogakból építette meg.
A könyv szerint mindez később derül ki, amikor Camille gyámként magához veszi Ammát, és Chicago-ba költözik vele. Amikor kiderül, hogy a lány egyik iskolatársát holtan találták, kihúzott fogakkal egy sikátorban, Camille már tudja, hogy ki a gyilkos. Élete összeomlik, a teste egyetlen hibátlan felületébe is kést nyom. Amma ezután börtönbe kerül.
A Wind Gap-i visszatérésnek mégis lesz egy pozitív hozadéka. Camille újraélve szomorú gyermekkora borzalmait, összerakja a kirakó darabait. Megérti húga halálának okait, a bűnös elnyeri büntetését, tehát elindulhat az út a gyógyulás felé. Életében először ő, aki eddig minden éles tárgy látványától késztetést érzett arra, hogy szavakat karcoljon a bőrébe, most először nem észlel ilyesmit. Új családra lel gyermektelen főnökében, Curry-ben és annak feleségében, akik befogadják őt. Mégis érezhető, hogy egy ilyen mélyen összetört élet, mint az övé nem gyógyulhat be igazán sosem; nem lehet belőle anya, és kevés az esélye, hogy idővel egy szerető társat talál majd.
A regény vége döbbenetes. Egy családi legendából tudni lehetett, hogy Camille kisbabaként nem akarta elfogadni az anyatejet, míg Amma igen. Camille úgy magyarázza a későbbiek történéseit, hogy Amma a tejjel szívta magába a mérget, ami olyanná tette, mint amilyen az anyja. Mindketten gyilkosok voltak. Camille pedig nem tudta elengedni a gondolatot, hogy folyamatos sebző készenléte, amivel sebeket karcol magába, nem-e ennek az ártási szándéknak az öröklődése. Csak ő önmaga ellen fordul. Egy anyai örökség; a kegyetlenség és a bántó szándék.
Remélem hozzá tudott tenni a film értelmezéséhez ez az iromány. A cikk elkészülte előtt jómagam is úgy éreztem, ki kell írnom magamból ezeket a sorokat, mert belülről martak. Akárcsak a főszereplőnőt, aki papír helyett a bőrén jelenítette meg fájdalmát.
